Hétfő, 10.23.2017, 5:20 AM

Üdvözöllek Vendég | RSS
Mesevirág
NyitólapRegisztrációBelépés
Honlap-menü

Óperencián is túl



Csodabirodalom


Kifestő

A kedvenc

A fejezet kategóriái
Romantikus mesék [2]
Mese válogatás
Klasszikus olvasmányok [2]

Mini-chat

Körkérdésünk
Értékeld honlapomat
Összes válasz: 16

Statisztika

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

Belépés

Nyitólap » Cikkek » Klasszikus olvasmányok

Gárdonyi Géza: Isten veled, gólyamadár!
Valami különös szomorúság borzong át a lelkemen. Nemcsak a lelkemen: minden fán, minden fűszálon, az egész tájon, még a felhőkön is. Ez a szomorúság az ősznek megérkezése. Kertemben már az őszirózsák fehér és lila virágai melengetik az arcukat a nap sugaraiban. A gesztenyefám napról napra halványabb. A gyümölcsfáim is olyanok, mint az öregemberek: egyik, mint a sárga öregember; a másik, mint a piros öregember.      A két gólyánk is elment. Szent István király napján láttam őket utoljára a mezőn. Nem halásztak, csak álltak-álldogáltak elgondolkozva a fűben; ott álltak mind a ketten. A fecskék vidáman csapongtak fölöttük a levegőben. Azok még nem gondoltak akkor az elutazásra.      Furcsa két madárfaj a gólya meg a fecske, hogy tavasszal mindig idejön a másik világrészből; ősszel meg mindig visszatér a másik világrészbe. De ott nem házasodnak, nem raknak fészket, és nem költenek, csak itt minálunk. Melyik hát az igazi hazájuk?...       Még furcsább, hogy az a két gólya meg az a pár száz fecske az egész országból csak a mi falunkat szereti. A messze Afrikából ide térnek mindig vissza, ide ám, a mi szegény nádas házaink közé, a mi szegény mezőnkre. Mi van a falunkon olyan szeretni való, hogy érdemes érte átrepülni egész nagy tengert meg egy egész nagy országot?       Ahogy ott láttam a mozdulatlanul merengő két gólyát a vörösre aszott mezőn, a húszéves Balla gyerek jutott az eszembe. Azt is így láttam ma állani a kertbe. Az ásónyélre támaszkodva állt, és szomorúan nézett maga elé. Mert ő is elköltözik innen.      Szentmihálykor elviszik. Maga se tudja, hova. Kell a Balla gyerek a császárnak.       No, a mi két gólyánk nem kell a császárnak. De lám, hogy így egybevetem őket, arra gondolok, hogy a válás érzése nem azonos fájdalom-e bennük?      Ahogy a két gólya ott áll egymás mellett, bizonyára így beszélgetnek:      – Öregem – mondja az asszony –, a vízililiomnak fogytán a virága.      Az ura bólint erre a fejével csöndesen.      Ismét az asszony szól:      – Mikor indulunk?      – Mikor az utolsó liliom is eltűnik.      – A gyerekek eléggé erősek?      – Megbírják.      Mind a kettő újra bús elmerengésbe mélyed. Milyen szomorú tud lenni a madár! Egész testével szomorú.      A minap aztán sok gólyát láttam a magasban. Odafenn kanyarogtak a falu fölött, aztán egyszer csak: egyenes az út Délnek!      A fecskék csak tegnap mentek el. Úgy beszélték meg, hogy a templom tetejéről indulnak, mert ott gyűltek össze.      Töméntelen, nagy fekete madárraj volt az ott együtt. A falu csendjében nem hallatszott egyéb, csak az ő csivikelésük-csiripolásuk. Tanácskoztak, disputáltak. Vajon min forgott a beszéd? Vezért választottak-e, vagy az út irányát hányták-vetették meg? Rossz hírt kaptak-e Afrikából? Vagy valamelyik más falubeli fecskenépről szavaztak, hogy megvárják-e őket, vagy nélkülük menjenek? – Ki tudná megmondani, ha nem madár?       Fölkerekedtek, egypárszor körülkanyarodtak fenn, mint a búcsúsok. Bizonnyal a falura néztek alá a magasból, meg a vidékre, aztán elszálltak a messzeségbe.      De hát miért megy el a gólya, miért megy el a fecske, ha a mi falunkat érzi otthonának?      Ó, bizony könnyű azt kitalálni...Elközelgett az ősz. Az október hideg leheletétől dermedten hullanak el a bogarak milliói. A december szele kemény kérget fagyaszt a vizekre, s a téli ég felhői hóval borítják be a mezőket.       Miből éljen akkor a szegény gólya meg a szegény fecske? Éhen halna meg itt az istenadta valamennyi.       Ma már nincs se fecske, se gólya. Talán éppen most repülnek fenn a szédítő magasságban a tenger fölött és a tenger felhői fölött. Talán éppen most kiáltja az egyik gólyafiú:      – Anyácskám, elfáradtam!      – Terjeszd ki a szárnyadat – feleli bizonnyal az anyja.       S megszűnik a szárnyak levegőverése. Az egész gólyacsoport kiterjesztett szárnnyal leng a levegőben.
Kategória: Klasszikus olvasmányok | Hozzáadta: Liza (04.02.2012)
Megtekintések száma: 213 | Hozzászólások: 4 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *:
http://www.egyszervolt.hu/
Pontos idő

http://www.egyszervolt.hu/
Lilihanna oldala



http://www.egyszervolt.hu/
Mesefilmek


http://www.egyszervolt.hu/
Meseoldal
Fantassy világ


Mesék



http://www.egyszervolt.hu/
Mesekavalkád


Mesekavalkád

 Hangos mesék-mese tárház




Mayan Caves
Játékok
Szórakozás

A hálózatos verzió megnyitása Open the online version
A világirodalom legszebb meséi

http://www.egyszervolt.hu/
Keresés

http://www.egyszervolt.hu/
Barátaink:
  • Honlap létrehozása
  • Ingyenes online játékok
  • Online Munkaasztal
  • Oktató videók
  • uCoz Rajongók Oldala


  • Copyright MyCorp © 2017Honlapszerkesztő - uCoz